Ez a félelem többe kerül nekünk, mint maga a hiba valaha is került volna. Erről szól az Én a hibaember: a könyv, amit most írok.
Ehhez valódi történetek kellenek. Nem tanulságosak, nem szépek. Valódiak. Ha van egy ilyened, mesélj el egyet.
Tizenkilencen ülnek egy teremben. Felteszek egy egyszerű kérdést: ki hibázott ma, ki követett el valami apró kis hibát?
Csend. Egymásra néznek. Ketten jelentkeznek. Aztán még négyen. Az ötödik pedig, hogy megnyugtassa magát, visszakérdez: „hisz mind hibázunk, nem?!"
Aranyos jelenet. Azt gondolnánk, cuki kis gyerekek.
Pedig nem. Felnőtt, dolgozó emberek egy szakmai képzésen, ahol semmilyen következménye nincs annak, ha valaki felteszi a kezét.
Megtanuljuk. Először otthon, aztán az iskolában. Felnőttként pedig ugyanaz a reflex működik két helyen, ahol a legtöbb időnket töltjük: a munkahelyen és a társas kapcsolatainkban.
Két következménye van, és mindkettő drágább, mint a hiba lett volna:
Tíz emberből kilenc így működik. Több ezer emberrel beszéltem, operátoroktól felsővezetőkig, és mindegyik szinten ugyanaz a mondat jött vissza más szavakkal: ha hibázom, annak súlyos következménye lesz.
A könyv két helyszínen követi végig ugyanazt a mechanizmust. A cselekvés más, a mondat mögötte ugyanaz.
Új gyárigazgató jött, és eljött az európai igazgató is. Behívtak egy megbeszélésre körülbelül húsz menedzsert. Nem fenyegettek, nem kértek számon. Azt kérték, hogy tegyük láthatóvá a problémákat.
Senki nem szólalt meg.
Aztán amikor a gyár pénzügyileg rosszra fordult, kívülről jöttek segíteni. Bejöttek, megnézték a táblákat, és nem értették, mit látnak.
Húsz jól fizetett ember ült abban a teremben, mindegyiküknek volt céges autója és biztos állása. Egyikük sem volt kiszolgáltatott helyzetben. Mégis mindenki hallgatott.
Hiába kéri a vezető az igazságot, ha az embereknek a hallgatás évtizedes tapasztalata mondja, hogy jobb csendben maradni. A kérés egy mondat. A félelem harminc év.
Minden fejezet végén van egy rövid, keretes rész, amiben leírom a saját hibámat abban a témában. Nem tanulságos történet. Beismerés.
Ha arról írok, hogy nem merünk hibát beismerni, és közben végig hibátlannak mutatom magam, akkor a könyv maga hazudik.
A legerősebb élmény olvasás közben az, amikor kiderül: valaki más is pontosan így élte meg. Ehhez több hang kell, nem csak az enyém.
Kíváncsi vagyok, mire várunk a leggyakrabban, volt-e valaki, aki mellett szabad volt hibázni, és mennyi idő telik el aközött, hogy tudjuk, és hogy lépünk. Ez adja majd a fejezeteket.
Aki kitölti, elsőként kapja meg a kész könyvet, és útközben is küldök részleteket abból, ami születik.
Nincs jó válasz, és nincs rossz sem. Amelyik kérdés nem szól rólad, azt hagyd ki.